查看Veiszer Alinda: Ráadás
Csak kóválygunk a filmgyár folyosóin, kiabálunk, hogy „Bééélaa!”, de senki nem felel, én meg nem tudom, hányadik emelet. Végül A londoni férfi plakátja igazít útba. Az ajtó mögött vágni lehet a füstöt. A szoba lakója láncdohányos. Türelmetlenül jegyzi meg, hogy késtünk, kezdjük már. Kiderül, hogy nincs túl jól, törött bordával fogad. Hülye baleset, pedig csak fogorvosnál járt… mindegy, bonyolult. Nem akar a múltról beszélni, mégsem hagyjuk annyiban, de a jelen érdekesebb. Tarr Béla hagyta már el az országot, amikor kilátástalan volt a helyzete. Akkor Németországba ment, most Horvátországba költözik. Splitben valósítja meg, amiben hisz: egy nemzetközi, versenyképes filmes iskolát, sztártanárokkal, akik egy szavára ugrottak.
-Split. Mi van most ott?
Tenger, pálmafák.
-Jó, de van már iskola vagy műhely, vagy valami?
Végül is van egy megállapodás a spliti egyetem és köztem, hogy ezt az iskolát mi ott megcsináljuk. Most folyik az egész akkreditációs folyamat, ami azt jelenti, hogy az iskolát a bolognai rendszerhez igazítjuk. Ez rahedli papírmunkát jelent, és párhuzamosan folyik közben az előkészület, épületkeresés.
-Ezért kell annyit ott lenni? Az épületkeresés miatt?
Meg a sok szar papírmunka miatt.
-Érdekes hogy te olyan határozottan mondtad régebbi interjúkban, hogy szerinted a filmkészítést nem lehet tanítani.
Persze, hogy nem lehet.
-Akkor mi értelme van Splitben tanítani?
Én nem tanítani fogok. Azt fogom csinálni, amit mindenhol a világ más pontjain csináltam, amikor úgynevezett tanításra hívtak. Én ilyenkor azt mondom, hogy „te egy önálló, felnőtt ember vagy, akinek megvan a saját víziód arról, mi az, hogy film, és akkor megpróbálok segíteni neked, hogy megtaláld a saját stílusodat és formádat”.
-De ahhoz nem kell iskola, hogy az ember a saját projektjét csinálja.
Valamennyire mégiscsak kell, ami véd téged attól, hogy ki legyél téve ennek az egész mocskos filmiparnak. Szóval ez egy kicsit szigetszerű dolog, ahol együtt dolgozunk fiatal emberekkel, meghívok egypár olyan kollégát, akikben személy szerint hiszek. Szóval ez olyan lesz, mint a bauhaus az építészet számára. Együtt megpróbálunk valamit.
-És innen hívsz kollégákat, vagy egészen máshonnan, más országokból?
Ez egy nemzetközi iskola. Magyar csak egyetlenegy tanár lesz, Rényi András. Művészettörténetet fog tanítani. Ezenfelül jön Aki Kaurismäki, Jim Jarmusch, Gus Van Sant, Tilda Swinton, Carlos Reygadas.
-Ők mind igent mondtak, vállalják, csinálják. Neked mondtak igent? A te hívó szavadra?
Hát miért, kiére?
-Gondoltál arra, hogy itthon csináld, és nem Horvátországban?
Nem. Én még Magyarországon nem tanítottam.
-Sose tanítottál Magyarországon? Egy percet se, soha, sehol?
Nem.
-Nem is hívtak? Vagy hívtak, csak nem értek el?
Nem.
-Csak más országokban.
Németországban, Amerikában, még Litvániában is tanítottam.
-Téged ez bánt, vagy sértőnek érzed?
Nem.
-De volt, amikor igen, és aztán felülemelkedtél rajta?
Ennek, ami itt főiskola címén megy, nagyon más a szelleme, mint amit én szeretnék. Ez egy elég konzervatív filmiskola. Nem a szabadságról szól, és nem arról, hogy dolgozunk, hogy létrehozunk valamit, ami jó. Szóval az adrenalinszintje más.
-Akkor te nem is szívesen tanítanál itt?
Nehéz lenne nekem helyet találni, vagy olyan keretet, amiben én ezt csinálni tudnám.
-Ez azért érdekes, mert közben a filmművészetiről kikerültek olyan fiatalok is mostanában, akikkel meg úgy tűnik, hogy jól megtalálod a hangot.
Ez már egy masszív középgeneráció.
-Jó, de velük megtalálod a hangot?
Bárkivel meg lehet találni a hangot, akinek van mondanivalója, és azt értelmesen tudja artikulálni.
-Meg elég szabadon gondolkodik.
Igen, nekem fontos, hogy autonóm legyen. Érdekes, hogy amikor az ember filmet csinál, nagyon pontosan tudja, hogy mit akar, és nagyon perfekcionista módon meg tudja ezt csinálni. Amikor az ember meg tanít, vagy amikor producerkedik, akkor egyet tud biztosan, hogy ez a történet most nem róla szól. Ebben a dologban akkor tudok a legjobban segíteni, ha én tényleg csak esernyőt tartok, ami alatt védelmet lehet találni.
-Te azt jól bírod, hogyha nem rólad szól? Könnyen elfogadod?
Ha megérzem a szeretetet, akkor persze.
-A szeretetet a film iránt vagy irántad?
Amikor az ember együtt dolgozik valakikkel, akkor ott egy projekt van, és akkor annak mindenki alárendelt.
-De voltál már olyan helyzetben, amikor nem érezted mondjuk ezt a szeretetet? Tehát hogy inkább ki kellett jönni belőle?
Persze.
-Ilyenkor mit csinálsz? Fölállsz, hátat fordítasz, és elmész?
Azért nem. Amit elkezdek, azt általában be szoktam fejezni. Mindig megvívja az ember ezt a csatát. Tehát akkor valami hibádzik, és azt kell megnézni, hogy tudod megoldani.
-És többnyire sikerül?
Igen, mert különben nem tudsz semmit sem létrehozni, muszáj megoldanod. Ez mindig egy bizalmi viszony.
-Ez érdekes, mert amiről beszélsz, az a filmkészítésre érvényes, gondolom.
Persze. Filmet nem lehet elméletben tanítani.
-A te életed mennyiben alakul át éppen attól, hogy most nem filmkészítésen gondolkodsz? Egyáltalán két filmkészítés között többnyire a következő filmen jár az agyad?
Persze.
-És most?
Most ezzel elvagyok, leszedálom magam.
-Tehát pusztán az iskola létrehozásával elfoglalod magad, eltereled a figyelmedet arról, hogy most nincsen film, amin gondolkozz. Vagy tévedek?
Én ezt úgy szoktam mondani, hogy a filmcsinálás olyan, mint a drog. Szóval arról leállni kemény lecke, de meg kell csinálni.
-De miért kell?
Azért, mert nem akarok többet filmet csinálni.
-Magyarázd meg ezt a kettősséget. Egyfelől arról beszélsz, hogy ez olyan, mint egy drog, amiről le kell tudni állni, másfelől valahol mélyen mégis szeretnéd, hiszen függsz tőle. Akkor miért kéne leállni, akkor miért nem folytatod?
Azért nem, mert ezalatt a harmincnégy év alatt, amit én filmről gondolok vagy el tudok mondani, azt elmondtam.
-De azt nem értem, hogy mi a végletesség oka. Miért nem azt mondod, hogy most éppen nem akarok filmet csinálni, most pihennem kell.
Nem. Egyrészt nem kell pihennem, mert nem vagyok fáradt.
-Nem is erre gondoltam, hanem impulzusokra.
Az, hogy most el van törve a bordám, az egy kicsit deprimál. De tudok dolgozni, és képes vagyok egy csomó dologra.
-Én nem akarok ezen lovagolni, de miért tartod kizártnak, hogy öt év múlva mondjuk egy picit mást fogsz gondolni, vagy egy kicsit más kezd érdekelni, és azt filmben fogod megfogalmazni. Vagy adott esetben egy új nyelvet találsz hozzá. Nem is akarod ezt?
Nem.
-De akkor a filmkészítésből magából van eleged?
Nem. A filmkészítésben az az egyetlenegy jó, hogy odamész, és a nap végére létrejön valami, ami azelőtt nem volt. De mindenfajta alkotásban ez az izgalmas, hogy van valami, ami eddig nem volt, és utána van. Ez olyan, amikor az ember gyereket csinál, és ott van.
-De ezt elérheted még. Ez megtörténhet.
De ha azt mondom, hogy ez be van fejezve, meg készen van, mert meg van csinálva, akkor mi a francnak cifrázzam?
-Abban a bizonyos Tagesspiegel-interjúban, amitől utána elhatárolódtál…
Az nem úgy volt, hogy elhatárolódtam, hanem kikértem magamnak ezt a stílust. Azzal az interjúval kapcsolatban engem két dolog háborított föl. Az egyik az, ahogyan Magyarországon reagáltak. A másik, hogy ha én csinálok valakivel egy háttérbeszélgetést…
-…az nem interjú, értem.
Öt nappal a díjkiosztás előtt ez a bizonyos újságíró direkt azért kért beszélgetést, hogy a filmről írjon. Ebből az egész háttérbeszélgetésből, ami fél óra volt, az utolsó három percet kirakta. Szóval ez nem újságírói stílus, és ezen voltam igazán felháborodva.
-Egyébként nem állsz többet szóba azzal az újságíróval, gondolom.
Nem állok. Tudod, az baj, ha valakinek annyi intelligenciája sincs, hogy megérezze: egy félórás beszélgetésből, amiben rengeteg mély dologról van szó, csak ezt a politikai bulvárt kivenni egyszerűen ízléstelen.
-Nem is ezért hoztam föl, hanem azért, mert van benne egy mondat, ami szerintem jól kifejezi azt a helyzetet, amiben vagy. „Fiatal vagyok ahhoz, hogy nyugdíjba menjek, de öreg vagyok ahhoz, hogy elkezdjek egy teljesen új életet.” Most eltereled a figyelmedet valamivel, lekötöd az energiáidat, ami aztán egyszer elindul. És utána mi van?
Mi lenne? Ott lesz nekem tizenhat fiatal ember, akikben hiszek, akikkel együtt fogok dolgozni.
-Hosszú éveken át?
Három évig. Létrehozunk filmeket. Tudod, hogy mennyi munka ez?
-Biztos sok.
Ebből ki sem látsz.
-Engem azért csak érdekel, hogyan tudsz kizökkenni ebből a pozícióból.
Ebből a pozícióból? Olyan hamar kizökkenek majd, ugyanis ezt az irodát, ahol most ülünk, a héten be kell zárnunk. Szar érzés, mert kilenc évet melóztunk, nyolc filmet produkáltunk, abból mondjuk kettő volt az enyém, a többi a többieké. De most nincs tovább.
-Egyértelműen pénzkérdés?
Ez egyértelműen pénzkérdés, igen.
-Mert nagyon erős mondat van abban a közleményben, amit kiadtatok erről, és ez azért a politikáról is szól.
Sőt abszolút arról szól. Nézd, amikor volt a Népszabadságban a nagy interjú, akkor megmondtam, hogy nem tartom legitimnek a Vajna-féle Nemzeti Filmalapot, mert ennek kizárólag politikai legitimitása van, és nem szakmai. Ezért én nem fogok odamenni és pályázni nála. Az nem fordulhat elő.
-Szerinted egy esélyt nem érne meg? Vagy esélyt adni? És megmondom, hogy miért: mert közben olyanok is kaptak támogatást, akik korábban veled dolgoztak.
Támogatást?
-Támogatást.
Milyen támogatást?
-Előkészítésre filmforgatáshoz.
Valami aprópénzt. Azt kérdezném meg tőle, hogy jól van, kaptad ezt a három-négy milliót, és hova megyünk vacsorázni. Tudniillik abból filmet forgatni nem lehet. Két éve létezik ez a filmalap, mutass nekem egy filmet, amit ők legyártottak. Az én véleményem nagyon egyszerű. Déjà vu érzésem van, mert tudom, hogyan működött a dolog a szocializmusban. Én ugyanis dolgoztam akkor is. Volt egy filmfőigazgató, aki vagy adta a pénzt, vagy nem adta a pénzt. Most meg egy ablak van, a Vajna. Vagy adja a pénzt, vagy nem adja a pénzt. Tulajdonképpen ez a cenzúra egyfajta formája. Plurális demokráciában ilyen nincs.
-Az erős nyilatkozataiddal te lettél Andy Vajna ellenpólusa, úgy tűnik legalábbis. Az egyik pólus a pénzes, kasszasikereket producerként jegyző, a másik pedig azt hiszem, hogy a kevésbé pénzes, a fesztiváldíjas… De ebből a csatából nem jöhetsz ki jól.
Persze, hogy nem. Mint tudjuk, a szándék szart se ér hatalom nélkül.
-Nem maradtál egyedül ezzel a dologgal?
Az, hogy mikor, mennyire vagyok egyedül, soha nem érdekelt… Én nagyon világosan tudom, hogy mit gondolok, és azt idáig mindig konzekvensen tettem. Az nem érdekel, hogy mekkora hadsereg van mögöttem. De nem hiszem egyébként, hogy nincs mögöttem hadsereg, mert ha visszaemlékszel, hogy ezt a „fapados” Filmszemlét hogy csináltuk meg, az elég erősen bebizonyította, hogy…
-De még egyszer meg lehet ezt vajon csinálni? Vagy meg akarod?
Film nélkül nem tudsz Filmszemlét rendezni. Ha nincs mit befűzni a vetítőgépbe, akkor nincs tovább.
-Csak azon gondolkoztam, nem érzed-e, hogy sokan elfogadják azt a pénzt, és ezzel végső soron kiállnak mögüled.
Nem, én ezt nem így fogom föl. Úgy fogom föl, hogy kénytelenek ebbe a dologba belemenni valamennyire, ha dolgozni akarnak, filmet akarnak csinálni. Tényleg nincs más lehetőségük. És nekem azon kell gondolkozni, hogyan lehet megtalálni egy másik utat, hogy ne kelljen nekik feltétlenül arra menni. Létrehozni egy független műhelyt.
-De pénz attól honnan lesz valakinek?
Most van pénz? Mutass nekem abból pénzt! Az virtuális pénz. Egyelőre nem látom, hogy hol a cash. Mert ha lenne, akkor nem két- meg hárommilliókat osztogatna Vajna. Nekem van egy olyan gyanúm, néha az az érzésem, hogy az a pénz nincs.
-De azért engem érdekelne a te tapasztalatod erről. Anno neked a rendszerváltás előtt azért meggyűlt a bajod bizonyos filmjeiddel, forgatásaiddal kapcsolatban a hatalommal. Akkor ezt hogy fogtad föl? Ugye, nagyon korán kezdtél el forgatni. Huszonegy évesen forgattad az első filmed a lakásigénylésről, a Családi tűzfészket. Akkor te tulajdonképpen mit akartál a filmezéstől?
Az, hogy az ember huszonegy évesen mit akar a filmezéstől, az egy másik állapot, mint amikor azt mondom, hogy ötvenhét évesen mit akar. Abban az időben ugye az volt az ambíció, hogy meg kell változtatni a világot.
-Elsősorban a politikára gondolsz?
Nem. Hogy úgy mondjam, a politika csak valaminek a tükörképe. Szóval az csak valaminek a felszíne. Azért itt volt egy mélyen beágyazott, iszonyatosan feudalisztikus berendezkedés, és ez ma sem változott. De mondom, hogy nem politikáról van szó. Én soha nem csináltam politikai filmet.
-Pont ezzel akartam vitatkozni.
Ezek soha nem voltak politikai megnyilvánulások. Mindig valahogy a dolgok mélyéről akartam beszélni, nem arról, hogy most ki, mit, hogyan…
-Végül is az nem politikai megnyilvánulás, ha a lakáshiány, ami politikai kérdés, ilyen direkt módon megjelenik a filmben?
Ott valaminek a hiánya jelenik meg. Ha megnézed ma ezt a filmet, akkor körülbelül ugyanarról szól, mint amikor a három nővér elindulni készül Moszkvába. Mindig azt hisszük, hogyha valami majd meglesz, akkor az élet megindul, és kiderül, hogy nem.
-Vagy nem derül ki, mert lakás nem lesz a filmben.
Abban nem. Nem véletlen, hogy utána már nem is nyúltam ennyire szociologikus kérdésekhez.
-Azért ez vicces dolog, mert a Panelkapcsolatban is, ami jó pár évvel későbbi, visszaköszön ez a téma. Ott már rögtön az elején azt kiabálja Pogány Judit, hogy nem kell a lakás. Az egy erős mondat annak tükrében, hogy az ember tudja, előtte meg pont arról forgattál, hogy más meg erre fogja a boldogtalanságát.
Az arról szól, hogy a boldogtalanság belénk van kódolva.
-De ezt akkor még nem így láttad.
Dehogyisnem. Csak ugye, ahogy az ember öregszik, úgy kezd egyszerűbb lenni a dolog.
-Várj csak! Huszonegy évesen miért gondoltad azt, hogy a boldogtalanság belénk van kódolva?
Nem tudom, hogy miért. Megvert a jóisten azzal, hogy észrevettem.
-Ti a családban mit csináltatok, hogy huszonegy évesen eljutottál idáig?
Nekem nagyon nem is volt családom. Az apám erre volt, az anyám arra, úgyhogy nekem viszonylag elég egyszerű volt az életem.
-Pécsett születtél, de nem Pécsett éltél.
Soha nem mentem sehova, csak megszülettem.
-Utána meg Budapest. Ők színházakban dolgoztak, Opera és Madách.
Az apám színházi ember volt mindenfelé. Nemcsak az Operában.
-Merrefelé volt még? Miket csinált?
Emlékszem vidéki városokra, hogy néha lecibáltak.
-De például mire emlékszel Békéscsabáról?
Arra, hogy volt a főtéren egy vonat.
-Volt a főtéren egy vonat, és erre emlékszel?
Persze, mert lejött a kisvasút a város közepébe. Az egy hatéves gyerek számára izgalmas dolog, hogyne.
-Na, de mit csináltál te akkor, mit csináltak veled? Hova tettek téged? Elvittek Békéscsabára, és ott beraktak az öltözőbe, vagy mi?
Ja, voltam színházi öltözőben éppen eleget.
-Ott töltötted mondjuk az idő nagy részét?
Nem. Annyira nem voltam már hülye akkor sem.
-Hát mit csináltál?
Fociztam a srácokkal az udvaron, mint minden normális gyerek.
-Ez oké, ez igen. Ez egy normális történet idáig. Azt próbálom dekódolni, hogy hol csúszott félre.
Semmi nem csúszott félre.
-De huszonegy évesen azt kellett volna gondolnod, hogy enyém a világ, én boldog vagyok, és megváltoztatom. Szóval érted? Sokkal optimistábbnak kellett volna lenned, te meg pesszimista voltál már akkor, a kezdet kezdetén.
Nem voltam pesszimista. Talán realista.
-Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.
Ezek a kategóriák eléggé megfoghatatlanok számomra.
-Akkor máshogy kérdezem, konkrétabban. A szüleid adtak a kezedbe sok irodalmat, képzőművészetet, bármit? Pezsgő közegben nőttél föl, ami mondjuk a művészvilághoz köthető, vagy nem?
Á.
-Ennél egyszerűbb volt a helyzet?
Persze. Fociztam a többi gyerekkel az udvaron. Rossz tanuló is voltam, kifejezetten rossz.
-Renitens vagy rossz?
Utáltam tanulni például.
-Mindent?
Történelemből, földrajzból meg irodalomból mindig jó voltam.
-Utáltál iskolába járni?
A szagát is utáltam, borzalmas volt.
-Azért valahogy csak átküzdötted magad rajta?
Fölnőttem. Nézd, kétféle ember van. Van, akit megcsinálnak, és van, aki megcsinálja saját magát. Van a self made man típus, én ebbe a kategóriába kerültem. Valahogy mindig saját magamat kellett biztonságba helyezni. Mindig felelősséget kellett valakiért vagy valakikért vállalnom, és ehhez szokva is vagyok.
-Mármint egy stábért. Erre gondolsz?
Persze. Az életben nagyon sok mindenért vállalsz felelősséget.
-Kíváncsi vagyok, hogy a Családi tűzfészek című filmedet hol vetíthetted le először.
Az a film a Balázs Béla Stúdióban készült, és akkor nem voltak bemutatáskötelesek a stúdió filmjei. De a pécsi játékfilmszemlén volt egy lehetőség, hogy egy pécsi kultúrház legeldugottabb helyén levetíthette a stúdió a saját filmjeit, és itt vetítették először a Családi tűzfészket is, ami borzalmasan bejött a vetítésen a nézőknek. Ettől kezdve már nem is lehetett eltitkolni. Utána meghívták a filmet Mannheimbe, ott megnyertük vele a fődíjat, és onnantól kezdve el volt intézve a sorsa. Akkor már bemutatták moziban is.
-De akkor miért vittek el téged mégis egyszer forgatás közben? Azt olvastam egy nagyon régi újságcikkben, hogy épp forgattál egy kilakoltatásra ítélt családról, amikor…
Azt tizenhat évesen csináltam.
-Tényleg? Ezt nem tudtam. És elvittek kerek perec, mert ott voltál egy kamerával?
Persze.
-És akkor mi volt?
Semmi. Angyalföldön kilakoltattak egy proletár családot. Megérkezett a rendőrség, megérkezett a tanácstól a nem tudom, hogy hívják, és volt nála egy határozat, hogy ezek most menjenek ki innen. Ugyanúgy, mint ma, nem akartak kimenni, ezért kipakolták őket az udvarra. Én meg ugye közben ott álltam a nyolc milliméteres kamerával, és ezt föl akartam venni. Persze engem meg a kamerát egyből bevittek a Mosoly utcai rendőrőrsre, Angyalföldre, és ott ültem egy ideig. Ott volt a kamera, itt ültem én, ott egy nagydarab rendőr. És amikor már lement az egész kilakoltatás meg minden, akkor azt mondták, hogy most elmehetek, és kész, ennyi volt.
-Visszaadták a kamerádat is?
Persze, vissza.
-A filmet is?
Nem tudtam vele forgatni.
-De honnan tudtad, hogy lesz ott kilakoltatás?
Ismertem ezeket az embereket.
-Dokumentarista irány volt, amerre elindultál, és aztán mégsem lettél dokumentumfilmes. Miért nem?
Mert valójában nem hiszek abban, hogy valami igazi dokumentum tud lenni. Abban a pillanatban, hogy bejössz egy kamerával egy helyzetbe, akkor azonnal megváltozik az a helyzet a kamera jelenlététől. Nem hiszek abban, hogy létezhet tiszta dokumentum. Nem hiszem azt, hogy létezhet csak úgy magában valami, mert minden befolyásolhat mindent. Akkor föl kell vállalnom, hogy beavatkoztam, s amikor már fölvállaltad, akkor már tulajdonképpen meg is rendezted azt a valamit.
-A második filmed esetében is nagyon hosszú várakozási idő telt el addig, míg azt is be lehetett mutatni.
Elkezdték, hogy vágjak ki belőle.
-Na, ez az.
Én meg mondtam, hogy azt nem.
-Mit akartak kivágatni?
Volt két jelenet, ami nem tetszett nekik, de a végén aztán beletörődtek. Amikor már másfél éve nem lehet egy filmet bemutatni, és ott makacskodik közben ez a cingár ember, akkor egy idő után azt mondják, hogy jól van, most már akkor mégis. Én ebben elég makacs voltam, soha nem kötöttem semmiben kompromisszumot.
-Semmiben? A magánéletben, a filmezésben, semmiben?
Semmiben.
-Miért nem?
Nem tudom. Háklis vagyok.
-Csak azt tartod jónak, amit te gondolsz?
Nem. Ez nem azt jelenti. Ha meg vagyok valamiről győződve, akkor én azt meg is fogom csinálni. De meg lehet engem győzni.
-Meg lehet?
Abszolút. Hülye nem vagyok, nem vagyok a magam ellensége. Ha valaki mond valami értelmeset, akkor azt miért ne hallgatnám meg, vagy miért ne gondolkodjak el rajta? Nem hülyültem meg, csak arról van szó, hogy bizonyos kérdésekben nem látom értelmét a kompromisszum megkötésének. Persze az ember kompromisszumokat köt egész életében, mert hiszen ha valakivel együtt élsz, valakivel megy az életed, az csupa kompromisszumsorozat, hiszen az egyik ember ezt nem szereti, te meg azt nem szereted, aztán valahogy összeáll mégis.
-Ez piti kompromisszum.
Nem. Ez az élet normális rendje, hogy akceptálom a másik kívánságát, vagy valamennyire megértem, hogy miért mond valamit. Ezt civilizált együttélésnek is lehet hívni. Az meg, hogy elvekben vagy filmekben nem érdemes kompromisszumot kötni, arról én meg azt gondolom, hogy azért nem érdemes, mert a film az ott marad. Azt ötven év múlva is meg tudják nézni, és nem szeretném, hogy ötven év múlva valaki azt mondja…
-A Kárhozat című filmedből nem akartak kivágatni jeleneteket?
Nem.
-Szöveget se?
A Kárhozatból? A Kárhozatot úgy fogták föl, mint az Isten csapását, ott nem lehetett már mit csinálni, mert megint az volt a helyzet, hogy meghívták a filmet Berlinbe, és ez a film a stúdiórendszeren kívül készült el. Fillérekből forgattuk, a magyar tévé, Szinetár Miklós adott bele még egy kis aprópénzt, és valahogy meg tudtuk csinálni. De totálisan a szisztémán kívül volt. A filmfőigazgató csak jött kikerekedett szemmel, hogy mi ez a film.
-De nem tudott vele mit csinálni.
Akkor már nem tudtak mit csinálni, kész volt. Két verzió volt. Vagy azt mondják, hogy nem engedjük levetíteni Berlinben, vagy azt mondják, hogy engedjük levetíteni Berlinben.
-És nem is volt szó arról, hogy az első opció legyen, hogy nem engedjük levetíteni?
Nem. De ők utána nagyon mérgesek voltak rám.
-Ez miben nyilvánult meg? „Ejnye-bejnye, Béla!”
Abban nyilvánult meg, hogy amikor kiköltöztünk Berlinbe, akkor nagyon világosan azt mondták, hogy én innen itthonról többet pénzt nem fogok kapni.
-Ezt ki mondta neked?
Meg tudom mondani pontosan, hogy ki mondta. Ugyanaz az ember, aki amikor ’90 februárjában a Berlinaléra úgy voltam akkreditálva, mint holland filmrendező, és nem mint magyar – amiről azt kell mondjam, hogy amikor elolvastam, nem volt jó érzés –, szóval ez az ember volt, aki azt mondta fél évvel korábban, hogy nem ad pénzt. A Berlinale után meg azt mondta, hogy jöjjek haza, mert Magyarország belép az Európai Unióba, és kéne valaki, aki elfogadható a nyugatiaknak is.
-Te erre mit mondtál?
Hogy ha meg lehet csinálni a Sátántangót, akkor jövök.
-És azt mondták, hogy oké.
Igen. És azt mondtam, jó, de akkor nincs beleduma. Olyan lesz, amilyen lesz.
-És mondták, hogy oké. De ki volt ez az ember mégis?
Nem mondom meg. Egyszer meg fogom tőle kérdezni, hogy elmondhatom-e, hogy ő volt, és akkor elmondom.
-Amikor azt mondták neked még előtte, hogy nem fogsz pénzt kapni, az face to face történt, vagy megüzenték?
Az face to face.
-Mondjuk, így ültetek egy irodában?
Kicsit zajos volt, mert egy folyosón üvöltözve történt mindez.
-Azért nem lehetett nem áthallásosnak tekinteni abban a filmben, például amikor arról beszél a főszereplő, hogy „kinézek az ablakon, évtizedek óta nézek ki az ablakon, és azon gondolkozom, hogy mikor hülyülök meg”.
Szerintem nem is értették. Szerintem az egészet nem is értették. Volt abban a filmben valami teljesen pofátlan és érthetetlen. Ha valaki azt kérdezi, hogy mi a története, akkor az egy tízperces rövidfilmnek a története. De az egész természetesen másról szólt.
-Később azt mondtad erre az időszakra, hogy a politika pofátlanul elvett az életünkből néhány évet.
A politika most is elveszi. A politika mindenki életéből elrabolja azt. Szóval ilyen gyalázatot, hogy a politika bejön a fürdőszobádba, a hálószobádba satöbbi. Mindenhova odapofátlankodik, na ez a politika, ez tény és való. Én egész életemben emiatt rühelltem az egészet.
-De akkor direktebb volt ez.
Hát nem. Azért kell bezárnom most ezt az irodát, és azért kell abbahagyni az egész filmezést a műhelyben, mert Parti Nagy Lajos és Gothár Péter forgatókönyve számomra fontos volt, és szerettem volna megcsinálni. És ha egyszer mi elnyertünk anno arra százmillió forintot, én meg össze tudtam szervezni erre egy nemzetközi koprodukciót, akkor hogy lehet, hogy most az egész ki van dobva, érted? Erre azt mondom, hogy bezárom az irodát. De ez mi, ha nem egyfajta politika?
-Várj, ezt szeretném jól érteni. Az állam nem adta oda azt a részt, amit megígért?
Nem megígérte, papírunk volt róla.
-És most ezt nem adják oda?
Nem hát. Azt mondják, hogy hol van az már. Pályázzak vele újra.
-Szerinted ez neked szólt vagy mindenkinek?
Valószínűleg ez nem egy akármilyen trió. Nekem erről csak feltételezésem lehet.
-Még a rendszerváltás előtt, amikor filmeket próbáltál készíteni, szándékosan választottad azt az utat, hogy nem az állami stúdiók csinálják a filmjeidet, hogy így ne húzhassanak ki, ne tilthassanak le?
Nem volt más alternatíva. Mi létrehoztunk annak idején egy Társulás Filmstúdiót, ahol tényleg a jelesek, Bódy Gábor, Fehér Gyuri, Dárdaiék meg a Gulyás testvérek voltak benne. Ahogyan annak idején azt a hatalom bezárta, abban az volt a szép, hogy összehívták a négy professzionális filmstúdiót, és azt mondták nekik, hogy „Gyerekek, öt filmstúdió sok, bezárjuk az ötödiket, a pénzét szétosztjuk köztetek. Megszavazzátok?”
-Oszd meg és uralkodj.
Abszolút. Ott ültünk „Fehér Házban” Knopf elvtárs irodájában, és láttam a jeles kollégáimat, akik azt mondták, hogy igen. Komoly, tekintélyes filmrendezők. Sok mindent megéltem már életemben, és ezért tudom azt mondani neked, hogy nem éri meg kompromisszumot kötni. Nem éri meg szaros üzletekbe belemenni, mert valahogy a végére, amit nyertél volna rajta, az már rég el is tűnt, viszont a szar az meg ottmarad. A filmvászon meg nagyon kegyetlen dolog, mindig megmutatja, hogy milyen ember az, aki csinálta azt a filmet. Ott látszik, a filmvásznon.
-Te haragszol azokra, akik felemelték a kezüket, mondjuk ebben a szituációban?
Hát, hogy mit éreztem én akkor, az nem volt semmi.
-Mit éreztél?
Nem hittem a szememnek.
-Kik emelték fel a kezüket? A stúdióvezetők?
Volt ott azon túl más is.
-Tippelhetek? Bacsó Péter akkoriban nagyon befolyásos szerepben volt. Stimmt?
Nem mondunk neveket.
-Nemeskürty István?
Nem mondunk neveket.
-De akkor jó felé járok ezek szerint?
Jó felé jársz. Akkor volt az, hogy mi a Sátántangót meg akartuk csinálni, még a társulásban. Meg is írtuk a forgatókönyvet belőle, és utána azt mondták, hogy megszűnt a társulás, de engem majd ott, a többi stúdióban sok szeretettel várnak. Hát mindegyikhez elkerültünk, és mindenhonnan kirúgtak. Azután csináltuk meg a Kárhozatot, mint egy félig illegális filmet, és utána el kellett bútoroznom Berlinbe, mert volt három év, amikor semmit nem lehetett csinálni. Azért az rohadt dolog. Onnan meg már azért jöttem haza, hogy kvázi ebben a szép, új világban megcsináljuk a Sátántangót.
-Akkor mit csináltál, amikor semmit nem lehetett forgatni?
Semmit. Őrjöngtem.
-De valamivel csak elfoglaltad magad? Dolgoztál hajógyárban meg portásként is. Ekkor mit csináltál, ebben a három évben, amikor azért már volt mögötted teljesítmény, de nem lehetett tovább folytatni.
Semmit.
-Tényleg semmit?
Semmit.
-Ültetek esténként Krasznahorkai Lászlóval, és azon gondolkodtatok, hogy is lesz tovább?
Krasznahorkai kétszer lépett föl életmentő funkcióval. Az egyik akkor volt, amikor azt mondta, hogy ha most a Sátántangó nincs, akkor próbáljunk meg valami mást. Ebből lett a Kárhozat. A másik ilyen krízishelyzet akkor volt, amikor A londoni férfival kellett állnom, mert ha nincs producered, akkor a francia bank leállítja a pénzt, megáll a produkció egy pillanat alatt. És azért akkor ott volt egy év, amire azt újra fel lehetett építeni.
-És akkor mit csinált Krasznahorkai?
Jött Krasznahorkai még azelőtt, mielőtt megbolondulok ebben az egészben, hogy mit mond a francia bank elnöke, mit mond az izé. Akkor azt mondta, vegyük elő újra ezt a kérdést, hogy a Tangóval mi lett. Akkor én ezért nagyon hálás voltam, mert tényleg különben megbolondultam volna.
-Tényleg közel álltál effektíve ahhoz, hogy belehülyülj?
Amikor totál kilátástalannak látod az egészet, az nem semmi. Azt megélni, hogy elkezdesz egy filmet forgatni, és a közepén lebontjuk úgy a díszletet, hogy nincs befejezve az a film, annál pokolibb érzést… Azt ne tudd meg, milyen!
-Hányszor éreztél ilyen reménytelenséget?
Hála istennek, nem sokszor.
-Mondjuk kétszer-háromszor?
Maximum.
-És ilyenkor a feleséged, akivel annyit dolgoztál együtt, például tudott segíteni? Számít, hogy valaki ennyire szakmabeli?
Ugyanazt a szart látta ő is, mint én.
-Ő is rosszul volt?
Mitől lett volna jól?
-Akkor nem tudtátok egymást kirángatni belőle?
Ebből nem.
-Az ilyenekből csak külső erővel lehet kijönni?
Nem. Úgy lehet kijönni, hogy kitalálsz valami következő lépést.
-Neked mindig így sikerült.
Csak úgy tudok.
-Elköltöztél Berlinbe.
Nem elköltöztünk, elmentünk, és kész.
-Disszidáltatok?
Nem volt ez annyira hivatalos, mert az útlevelünkben az volt, hogy kilencven nap után haza kell jönni, de akkor már nem jöttünk haza.
-Akkor ez is szálka volt.
Ez egy nagyon furcsa útlevél volt… Marha jó dolog volt.
-Azt mondták neked, hogy esetleg nem muszáj visszajönni? Nem muszáj élni a lehetőséggel?
Persze.
-És milyen, amikor kirúgnak otthonról? Milyen az neked, amikor azt mondják, hogy elvtárs, ne gyere haza?
Szar. Tényleg szar. Az a gond, hogy nagyon sokan azt hiszik, mi hazárd bitangok vagyunk, de ez nem igaz. Én ezt az országot szeretem, és szeretném szeretni. Magamtól nem, de ha rá vagyok kényszerítve, akkor elmegyek.
-Most egyébként rá vagy kényszerülve?
Nincs mit csinálnom itt. Amit végig becsülettel tudok itt még csinálni, az a Magyar Filmművészek Szövetsége. De munkám nincs.
-Azért azon gondolkodtam, hogy ott volt a filmműhelyetek a ’80-as években, aminek tevékeny részese volt például Bódy Gábor is. Ő pedig besúgó volt, ahogy később kiderült róla.
Bódyt ismerni kellett volna. Bódy nagy léptékű, kalandvágyó ember volt, akiről még ma sem hiszem el egyébként, hogy besúgó volt. Tudod, mit tudok róla elképzelni, mert ismertem jól, hogy mindent kipróbált az életében. És szerintem ezt is ki akarta próbálni. Olvasd el, amiket írt. Totál nevetséges, hülyét csinált a tartóiból. Kalandvágyó ember volt, aki az élet minden zegét-zugát meg akarta ismerni. Egyszerre akart angyal és ördög lenni. De mindig egyszerre szerette volna csinálni ezt a kettőt.
-Te nem voltál ilyen kísérletező szellem?
Engem meg sem kerestek.
-Ez még a jobbik helyzet. Néztem még a filmműhelyetek névsorát. Vitézy László.
Vitézy is benne volt persze.
-Kicsit mást gondoltok ma a világról.
Nem kicsit, nagyon.
-Ez fura egy alomból ennyire másmilyenné válni…
Ez nem volt egy alom. Ha megnézed Dárdai Hugó vagy Vitézy filmjeit, annyiban voltak azok mások, hogy náluk a csata mindig a jó elvtárs és a rossz elvtárs között folyt. Mert náluk még voltak jó elvtársak. Ugye, az már csupán világnézeti kérdés, hogy azt mondd, nem lehetne jó elvtársat találni.
-Ti beszéltek a mai napig?
Köszönni köszönünk, azért bunkók nem vagyunk. De nincs miről beszélnünk.
-És Kabay Barnával?
Nem láttam már százezer éve.
-Ő is innen indult.
Nem tudom, mi van vele, vagy hogy hol van, mit csinál.
-Ő populáris filmeket csinált. Döbbenet számomra, hogy Tarr Béla meg Kabay Barna egy csapatban volt valaha. Te a Szinetár-osztályba jártál a színművészetin?
Igen.
-Ez is totális ellentét. Te és ő.
Nem. Szinetár végtelenül liberális és nagyon engedékeny ember.
-Nem ideológiai ellentétre gondolok.
A világ legjobb tanára volt számomra. Azt mondta, hogy „Menj és forgassál. Csináld azt, amit akarsz. Sokkal többet tanulsz a saját hülyeségedből, mintha itt ülsz, és hallgatsz minket.” Azt kell, hogy mondjam, ennél jobb tanárt nem találtam volna sehol.
-De azért mondott jó tanácsot, amire emlékszel?
Persze. Azt mondta, hogy mindig legyen egy érvényes ablak az útleveledben, és annyi benzin a kocsidban, hogy Bécsig elég legyen. Ezt csak nekem mondta, míg egyszer valaki ügyetlenkedett a stúdióban a világítással. Szinetár nagyon szomorú volt, odaült mellém, és nézte, hogy reménytelen, nem mennek a dolgok, és akkor mondta ezt a mester.
-Egyébként utána is még mesterként tekintetted őt a filmjeidnél?
Minden filmet megmutattam neki, és mindig odafigyeltem, hogy mit mond.
-Jókat mondott?
Igen. A Kárhozat után azt mondta, hogy ebből fog élni az egész magyar filmgyártás tizenöt évig.
-Amikor jött a rendszerváltás, azt gondoltad, hogy onnantól könnyebb lesz majd filmet csinálni?
Egy frászt, azért hülye nem voltam.
-De hát hazajöttél.
És láttam, hogy mindenki ugyanott ül, ahol eddig. Semmi nem történt, itt nem változott a rendszer. Semmi nem változott. Az a különbség, hogy akkor a politika cenzúrája volt elég egyértelmű, most meg a piac cenzúrája elég egyértelmű, ami természetesen ugyanúgy politikai cenzúra. Szóval én nem látok különbséget.
-Én a másfajta gondolkodásra gondoltam. Hogy a rendszerváltás előtt talán könnyebb volt olyan mondatokat írni, melyeket mindenki megért, és tudja, hogy mit gondolsz mögé, mert nagyon hasonló volt az eredendő élményanyag. De azóta már nem feltétlenül van így. Tehát nem lett neked nehezebb kifejezni a rendszerváltás után azt, amit üzenni akarsz?
Állj! Bemész egy moziba, leoltják a villanyt, elkezdesz ott nézni valamit, vége lesz, és felgyújtják a villanyt. Az a dolog, amit ott láttál, vagy van annyira erős, hogy hat rád, megmozgat téged, vagy nem. Akkor nekem tök mindegy, hogy te milyen élményanyaggal mész be abba a moziba, tök mindegy, hogy mennyire vagy fölpakolva a múltaddal vagy a jövőddel vagy a jeleneddel. Egy dolog biztos, ha az a kép téged ott nem tudott meggyőzni, akkor hiába.
-Ebben igazad van. De ahhoz, hogy értsem mondjuk az utolsó filmedet, A torinói lovat, ennél több kell. Ott nemcsak a képeket kell értenem, hanem látnom kell, hogy mit csinálsz, hogy mi a folyamat.
Ott van az, önmagáért beszél. Minden mű önmagáért kell, hogy beszéljen. Pont az a lényege. Nem szabad egy izével odamenni, hogy neked azt meg kell fejteni, nem kell azt megfejteni. Nézzed, higgyél a szemednek, hallgass a szívedre, és ennyi!
-Te hiszel abban, hogy a nézők így nézik a filmjeidet?
Azért tudok hinni benne, mert az eszkimóknak is meg a japánoknak is meg a braziloknak is, akik mind nézik a filmeket, mögöttük teljesen más élményanyaggal, teljesen más kulturális háttérrel, teljesen más anyagi, társadalmi viszonyok között, valahogy mégiscsak mindenkinek ugyanazt mondja. Ezt tapasztalom, hogy Koreában ugyanúgy reagálnak, és ugyanaz jön elő, mint Izlandon, pedig az aztán tényleg két távoli világ. Ahol mondjuk mindez nehezebb A torinói ló esetében, az a Távol-Kelet, mert az ott élő népek a genezis történetet másképp interpretálják.
-Mindig olyanokkal dolgoztál, akiket szeretsz emberként?
Persze, mert különben nem lehetne dolgozni.
-Volt olyan színész, akit visszautasítottál, bár tudod, hogy ő szeretett volna veled dolgozni, de te nem?
Nem teremtek ilyen helyzeteket.
-Mondjuk Tilda Swinton vagy Hanna Schygulla megüzente neked, hogy szívesen jönnek, nem?
Hanna igen, egy nyilatkozatban.
-Na ez az, képzeld el, hogy ezek után azt mondod, hogy nem. Nem tudod kikerülni a helyzetet.
De ő sem keresett, csak itt volt Magyarországon, és készült vele egy interjú a Népszabadságban, és akkor ott elmondta, hogy neki tele van a töke az összes filmessel, talán még velem el tudná képzelni azt, hogy dolgozzon.
-Azért ez jó érzés.
Jó érzés volt, aztán elkezdtük a Werckmeistert bütykölni, és ott eszünkbe jutott, hogy nézzük meg a Hannát. És felhívtam. Ennyi.
-Apropó. Például a Werckmeister harmóniákban nem találtál vagy nem jutott senki eszedbe Magyarországról, aki el tudta volna játszani a karaktereket?
Sajnos nem. Olyan figura, mint Lars Rudolf, nincs Magyarországon.
-Mitől olyan egyedi?
Azért, mert egyszerre ártatlan, egyszerre naiv, és egyszerre kellőképpen rafinált is. Szóval minden ott van. Olyan színei vannak, olyan gazdagsága. Ilyen figura nincsen Németországban sem több, ő az egyetlen. Ő volt az, aki miatt egyáltalán leforgattuk a filmet. Mert egyébként nem készült volna el a film.
-Mennyi időt szánsz arra, hogy megtaláld a szereplőket?
Nem kell megtalálnom. Vagy meglátom, és eszembe jut róla valami, vagy nem.
-És most van a fejedben olyan, akivel sajnálod, hogy nem dolgoztál, mert eszedbe jutott már valami róla?
Nincs. Azt el tudom mondani, hogy kivel dolgoztam volna még szívesen. Orson Wellesszel, Klaus Kinskivel vagy Dennis Hopperrel, csak már mind lent vannak a sírban. Szegény Fehér Gyuri mondta mindig: „Meghalt a Latinovits, nem lehet többet filmet csinálni.”
-Nem sértődtek meg rád soha a magyar színészek, hogy miért nem őket hívod a filmjeidbe? Biztosan szívesen mentek volna.
Nem tudom. Ha valakit meglátsz, és azt mondod, hogy az ő személyisége kell neked, akkor nem azt nézed, milyen nyelven karattyol, hanem hogy az a személyiség mit jelent, miről szól. Az nekem tök mindegy, hogy milyen nyelven beszél.
-Nálad a filmek előkészítése, egy jó helyszín megtalálása, a karakter megtalálása, adott esetben egy ló megtalálása tulajdonképpen már része a forgatásnak.
Ott dől el az egész. A helyszínen már kész elemekkel dolgozol.
-Szoktad azt érezni forgatás közben, hogy ennek sose lesz vége, vagy nem tudom, hogyan lesz vége?
Nem.
-Úgy tudom, a Sátántangóról mondta azt egyszer Krasznahorkai, hogy még közben sem tudtátok, mikor lesz vége.
Nem igaz, én tudtam.
-Ja, ő nem tudta.
Én tudtam. Még azt is tudtam, hogy amit ma éppen forgatunk, az hol lesz ebben az egész nagy szarban.
-Melyik volt a legkonfliktusosabb forgatásod, amire visszaemlékszel?
Már nem emlékszem. A végére az ember mindent olyan szépnek lát.
-Amikor meglátsz egy arcot, meglátsz egy karaktert, mitől érzed azt, hogy ő az, aki kell?
Valamitől. Megválaszolhatatlan a kérdés.
-Úgy hat rád?
Egy ember izgalmas, érdekes, sugárzik vagy nem. De ez nem azt jelenti, hogy a másik nem sugárzik, csak nekem nem. Attól még lehet, hogy a szomszédomnak igen.
-Sokat jársz színházba, nézed a filmeket, azért, hogy tudd, egyáltalán kikből lehet választani?
Nem. A színház minden este más.
-Te nem is szeretsz színházba járni?
Nem.
-Rendezni sem akartál színházban?
Egyszer akartam, de az kútba esett. A Salzburgi Ünnepi Játékokon. Ott is jó makacs voltam.
-Nem is lett belőle darab?
Nem, mert nem vagyok hajlandó abba belemenni, hogy a huszonegyedik században valakinek a szexuális identitását megkérdőjelezzük. Ez elképzelhetetlen.
-Konkrétan az történt, hogy azért nem próbálhattál valakivel, mert meleg?
Igen. Abban az egész helyzetben az volt a csúnya, hogy egyszer már elfogadták, hogy vele csinálom, és akkor egyszer csak valami történt, és két hét múlva azt írták, hogy mégsem lehet, keressek valaki mást. Mondtam, hogy arról szó sem lehet.
-Mit rendeztél volna?
Thomas Bernhardot.
-És ha téged izgat, akkor máshol miért nem rendeztél Thomas Bernhardot?
Mert ezt a darabot, ezzel a színésszel, ezen a helyen meg lehetett volna próbálni. De egy másik helyen, másik színésszel, az már nem ugyanaz.
-Te hol laksz egyébként?
Titok.
-Tényleg? Annyit tudok, hogy valahol egy felújított vendégházban.
Nem vendégház, műemlék épület, egy parasztfogadó.
-Fogadó, erre gondoltam. De valahol Budapest környékén, vagy távolabb?
Annyira nem a környékén.
-Sokáig itt laktál, a fővárosban? Miért döntöttél úgy, hogy itt tovább nem, hanem vidéken?
Úgy éreztem, hogy már elég. Mindenki föl-alá futkos, mint a bolond.
-Vannak állataid, rendes kis birtokod van?
Nem. Kutya, macska, és kész.
-Nem lettél vidéki, a szónak abban az értelmében?
Hogy lehetnék én vidéki?!
-Valamiért mégis elköltöztél.
Azért, hogy ne legyek itt.
-És most el fogsz költözni Splitbe?
Most muszáj lesz.
-Ott veszel egy lakást, egy házat, és odaköltözöl, aztán ide jársz haza?
Igen, ott most van egy lakásom.
-Az a város nem zavar?
Az a nagy szerencse, hogy amikor horvátul beszélnek, akkor mindig azt gondolod, hogy ezek biztos nagyon intelligensek és nagyon szép dolgokat mondanak egymásnak.
-Tényleg?
Mert nem értem.
-Akkor nem is szabad megtanulni.
Ez az!
-Melyik díj volt a legfontosabb számodra eddig? Vagy egyáltalán számítanak a díjak?
A legjobb díj a Kossuth-díj. Az legalább visszavonható. Én várom, hogy mikor jönnek. Én odaadom.
作者在家里泡他的脚，1973年